Ha olvasod a régebbi írásaimat, akkor már tudod, hogy két gyerekem van. Kincsem, a nagyobb, és Okoska a kicsi. Sokat írtam Okoskámról, kevesebbet Kincsemről. Ez nem jelenti azt, hogy Kincsemet nem szeretem, csakhogy vele közelről sincs annyi gond és baj, mint Okoskával. Ma mégis róla fogok mesélni neked, mert szeretném, ha tudnád, milyen szeretetre méltó gyerek. Nekem mindig gyerek fog lenni, de az igazság az, hogy már kamasz. A hangja is nagyon változó és az orra alatt finoman pelyhedzik a bajsza. Alig látni, de tudom, hogy ez már annak a jele, hogy az én Kincsem lassan férfivá válik. Életem egyik legszebb napja volt, amikor megszületett. Tudom, hogy az anyák általában elfogultak, de hidd el nekem, hogy nem túlzok, amikor azt mondom, hogy amikor először megpillantottam, már akkor azon csodálkoztam, hogy milyen gyönyörű kisbabát adott nekem az Isten. Olyan tökéletes kis formája volt, olyan szép hamvas bőre, akár a Hófehérke meséjében. A kisbabáknak az első napokban kicsit homályos a szemük, idővel tisztul ki, néha még a színűk is változik. Kincsemnek első perctől olyan gyönyörű kék szeme volt, mint két zafír kő, vagy inkább, mint a hegyi tavaknak vize, tiszta és mélyszínű. Síros baba volt, főleg az elején. Lehet ez azért is volt, mert én sokat idegeskedtem, attól való félelmemben, hogy nem találok elég jó anya lenni, sokszor idegesítettem magam, sokat sírtam én is. Ha nem evett jól azért, ha sírt, azért. A kisbabák nem tudnak beszélni, én, pedig lestem, hogy vajon minden rendben van-e, vajon ha sír miért teszi, mert éhes, mert pisis, mert álmos, mert nyűgös, mert, mert, mert.

Sok éjszakán keresztül nem aludtam, megváltozott a menetrend, nappal aludt, éjszaka meg nyűgölt és sírt, ha letettem. Így aztán karjaimban ringattam, néha ülve aludtam el, és arra riadtam fel, hogy majdnem elejtem a kis apróságot. Akkor is aggódtam, ha nem kellett. De ezt csak az tudja megérteni, aki már volt anya. A második gyerekkel már nem aggódik az ember annyit, akkor már rutinja van. Aztán ahogy nőttünk egyre jobb lett. Soha nem csináltam problémát abból, hogy ha fiú, akkor csakis fiúsan kell öltöztetni. Szerettem pirosba öltöztetni, jó nem ruhát adtam rá, de volt neki tréningkosztümje, és nadrágja meg blúzai is piros, sőt még rózsaszín is. Amikor mentünk az úton, mindenkire rámosolygott, olyan volt, mint egy kis angyal. Ha behunyom a szemem, most is érzem, ahogyan odabújik hozzám és megölel.

Volt nekünk egy kis játékunk. Én kérdeztem őt:

Minden este, amikor hazaértem, bármilyen fáradt is voltam, fürdés után mesét olvastam neki, majd később nekik. Mindkettő nagyon szerette a mesét. Aztán el kezdtem járni Budapestre is áruért. Néha már szinte kéthetente mentem, ami elég fárasztó volt, de ahányszor hazajöttem, a Tescoból hoztam nekik az eredeti Walt Disney meséket. A Hófehérke és a hét törpét annyiszor elnéztük, hogy már sok beköpést kivülről mondtunk, még én is. Olyan csodálatosak azok a mesék, még ma is szívesen megnézem. Amikor már unták a meséket, hiszen már mindet olvastam, akkor kezdtem verseket mesélni nekik. Lehet, hogy azért is, mert azok rövidebbek voltak, és én néha tényleg nagyon fáradt voltam. Ha jobban megtetszett egy vers, akkor többször is el kellett olvasnom. Aztán egy napon, már ők mondták nekem. Kincsem szavalta, Okoska meg kotnyeleskedett.

-Nem jól mondja tesó, mert kihagyta azt, ahol a malacka beleesett a sárba, vagy az egérke elfutott a kaszáshoz. És akkor ő is elmondta végig, elejétől a farkáig. Miután megszületett Okoska, Kincsem kicsit féltékeny kezdett lenni. Én próbáltam úgy kezelni a dolgokat, hogy mindkettővel egyformán foglalkozzam, de ez nem mindig sikerült, hiszen Okoskát etetni kellett, pelenkázni, többet foglalkoztam vele, mint Kincsemmel. Amikor már Okoska is menni kezdett, akkor kezdődött el köztük a rivalizálás. Ha kint dolgoztam a konyhába, csak azt hallottam, hogy visít a kicsi, olyan éles hangja van mind a mai napig, hogy képtelenség meg nem hallani. Ilyenkor a nagyot szidtam, hiszen miért nem vigyázz a kistestvérre. Egyik nap, ugyancsak kint vagyok a konyhába, amikor hallom, hogy a szobában a kicsi annyira visít, mintha a szívét tépnék. Rohanok be a szobába és… mit látnak szemeim. Okoska beszorította Kincsemet a sarokba, és két kicsi öklével üti, ahogy csak éri. És közben visít, mint egy malac. Kincsem, pedig kacag, mint aki bosszantja valamivel. Akkor megértettem, hogy nem mindig a kicsi az áldozat. Amikor szétválasztottam őket, megkérdeztem a kicsit.

- Mért tudsz mindig úgy visítani kicsi fiam?

Okoska rám nézett, és olyat mondott, hogy én köpni, nyelni nem tudtam a meglepetéstől.

Akkor Okoska körülbelül két-három éves volt. És már a jogait védte. Sokszor verekedtek, veszekedtek, ma is össze, összevesznek, de Kincsem már nagyon megkomolyodott. Amióta líceumban jár még a tanulás is, jobban megy. Soha nem volt az a nagyon szorgalmas gyerek, de jó feje van. Én az elején azt szerettem volna, ha ők is úgy tanulnak, mint én egykor, vagyis ha első tanulok, de aztán el kellett fogadnom, hogy egyikük sem veti le a gépszíjat. Az iskolában mindent felfognak, a házi feladatok nagy részét ott meg is oldják, de itthon már kevesebbet tanulnak. Én anya vagyok, és szeretem őket, hiszen ők az én vérem. De azért látom az esendőségüket is, tudom és látom a jó tulajdonságukat, de azt is tudom miben gyengébbek, mi az, ami lehetne jobb is. Nevelem őket mindennap, néha már magamat is unom, annyit mondok nekik.

-Moss fogat, húzd le a vécét, ne csámcsogj, ülj egyenesen, ne billegj, köszönj, légy illedelmes, és még ezer ehhez hasonló. Néha van úgy, hogy már unják, és amikor rájuk szolok, akkor el kezdenek hörpölve enni a levest és szándékosan csámcsogni, de azért reménykedem abban, hogy eszükben tartják azt a sok szót, amit tőlem hallottak. Mindig azt szoktam mondogatni nekik.

- Csak azt kérem tőletek, amit én is megteszek. Vegyetek rólam példát. Ne azt nézzétek, mit mondok, hanem azt, amit teszek, és a szerint éljetek ti is.

Tudom, hogy nehéz ma gyereket nevelni. Nem csak én nevelem őket, mert neveli az iskola, neveli az utca, a barátok, a számítógép, a család és még számtalan tényező, ami nem mindig mondható pozitívumnak. Néha úgy érzem, kevés vagyok én ehhez a szerephez. Olyankor imádkozom, és kérem Istent, hogy erősítsen meg, hogy túl tudjak lépni az akadályokon, és hogy a gyerekeim lelkét Istenhez tudjam fordítani.