Leültem egy padra a parkban, elnyújtózkodtam a gondolataimmal, hagytam, hogy szálljon szabadon. Mellettem játszott egy kislány. Kis barnahajú, nagy fekte mandula szemekkel, olyan volt, mint egy angyal. A kisgyerekek még sokáig magukban hordozzák angyali mivoltukat. Valami történt, magam se tudom mi, nem figyeltem nagyon oda. Odaszalad az apukához, és felkérezkedik az ölébe.
- Apuci, vigasztalj meg
- Mi történt Kincsem?
- Semmi, csak szomorú vagyok, és azt akarom, hogy vigasztalj meg.
Az apa nem tudja, mit szóljon, csak gyöngéden átöleli, és simogatja, közben egy dalt dúdol neki.
A kislány kis idő múlva kibontakozik az ölelésből.
- Köszönöm Apuci, most már jobban vagyok.
Gyors puszi és már szalad játszani a többiekkel.
Én meg ott ülök és elgondolkozom azon, amit láttam. Az jut eszembe, hogy mindenkinek szüksége van néha egy kis simogatásra, egy kis vigasztalásra. Csak úgy. De nálunk felnőtteknél ez nem működik így, mert ha én kimondom őszintén, hogy gyere és vigasztalj meg, azt hiszed lökött, vagyok. Mi felnőttek szerepet játszunk. Elmondom, én hogy szoktam tenni. De aztán ne árulj el, kérlek, mert még ma is használom ezt a trükkömet. Amikor nagyon egyedül vagyok, akkor veszem a telefont, és felhívok valakit. Általában egy barátot, vagy barátnőt. Megkérdem, hogy van? És közben azt várom, hogy ő is kérdezze meg tőlem, hogy én hogy vagyok. Soha nem mondom azt, hogy tudod, rosszul vagyok, vagy szarul vagyok. Mindig azt válaszolom, hogy jól vagyok, de aztán esetleg elmesélem, hogy akkor pontosan mi bánt. Ha pedig nem kérdi meg, akkor vagy felhívok valaki mást, vagy leülök ide, és kiírom magamból a szomorúságomat. Megesik sokszor, hogy akit felhívok még jobban el van szomorodva mint én. Akkor megpróbálom vigasztalni. Van úgy, hogy csak arra van szüksége, hogy meghallgassam, hogy valakinek ki tudja önteni a lelkét. Nem is baj, ha nem figyelek mindenre oda, csak néha szóljak be, hogy aham, vagy azta, vagy jaj szegénykém. Nos mond meg, akkor hogy is van ez? Van úgy, hogy a végén, már elfelejtem a magam baját, mert arra koncentrálok, hogyan segítsek neki. És ez jó. Mármint az a jó, hogy ezek a kapcsolatok megvannak. De néha szeretnélek én is úgy hívni fel, hogy gyere, vigasztalj meg. Beszélgessünk. Nem vagyok szomorú, tényleg, csak néha olyan jó volna beszélgetni.