Esős hétfőre ébredtem. A szomorúság ott van a levegőbe, kicsit már suta és unalmas, de nem akar távozni, hozzám szegődött és nem akar tűnni. Hagyom, hogy lézengjen körülöttem, hagyom, mert minél jobban hadakozom ellene, annál inkább belém csimpaszkodik. Hagyom, mert már nem is fáj. Szomorú vagyok, de nem gondolok az okozatra. Arra összpontosítok, hogy vannak feladataim, és azokat el kell végezzem. Vannak feladataim, amiket munkának, vagy tanulásnak nevezek, és azokat felírom sorban, majd megyek akár egy gép. Milyen bonyolult az élet, és milyen egyszerű is lehetne. Én, én bonyolítom el, én vagyok, aki folyton vágyakozom, folyton más kellene, mint ami van. Pedig az esős időnek is megvan a maga varázsa. Ilyenkor lehet álmodozni, ilyenkor lehetne rubint teát inni, gőzölgő rubin teát.