Bassza meg! Leírok egy egész hosszú gondolatsort, bemásolom, és mi történik?

Na mi? Eltűnik az egész, mintha sose lett volna. Nincsenek véletlenek, szoktam mondogatni, de akkor mivel magyarázhatom ezt. Aztán már nem is dühöngök. Lehet, hogy jobb így? Jobb, de kinek? Mért írok? Azt hittem, hogy bizonyítani akarok, de most már tudom, nem, már nem akarok, csak egyszerűen kiírom magamból. Mindent, még azt is, amit nem kéne. Hogy sokan olvassák? Vagy kevesen? Nem tudom. Még csak azt se tudom, hányan? Lehet egy, lehet kettő, lehet húsz. Nem tudom. De nem érdekel. Szarba vagyok. Lent ülök a földön, inkább fekszem és a pofám a sártól, nem látszik ki. Igen, ezt álmodtam a tegnap, aztán ráébredtem, hogy ez nem is álom. Ez a valóság. Csak azt tudom, hogy fel kell állnom, és aztán valamerre elindulni. Még nem tudom, hogyan, de fel kell állni. Olyan ez, mint a holtpont az edzésnél. Vagy amikor a boksz ringben kiütnek. Ott fekszel a földön és várod, hogy haljál meg, vagy legyen már végre valami. Aztán bekattan a tudat, felállni! Felállni! Nem akarsz felállni, de tudod, hogy nincsen választás. Fel kell állni.

Amikor tizenéves voltam atletizáltam. Soha nem akartam versenyeket nyerni, de mindennap elmentem szaladni, mert a szaladás megnyugtatott, és addig is nem voltam otthon az anyámmal. Három évig laktam az anyámmal és három évig jártam minden egyes délután szaladni. Este meg tanultam és olvastam, így, aztán ha lehetett nem sokat beszélgettem az anyámmal. Ő sem kereste a táraságomat, így aztán én se. Néha kiakadt rám, kiabált, olyankor fogtam magam és elmentem hazulról. A rossz az volt, amikor késő este jött rá a hisztéria. Éjjel nem szerettem mászkálni az úton.

Ha már jártam edzésre, edző elvárta, hogy versenyeken is részt vegyek. A holtpont volt a legnehezebb. Amikor szaladsz és egy percben, úgy érzed, hogy tovább már nem megy. Mintha megállna az idő, és te nem kívánsz semmit, csak azt, hogy megállhass, de nem teheted meg. Nem a másikat kell, legyőzd, hanem saját magadat. Edző mondta:

-A holtpontnál nehogy megállj, menned kell tovább. Ha túl vagy rajta, utána megkönnyebbülsz, és már minden megy, mint a karikacsapás.

Igaza volt edzőnek. A holtpont nagyon nehéz volt. Éreztem a világ szakad meg bennem. Mintha a lábaimra ólomsúlyokat raktak volna, alig tudtam mozgatni őket. Éreztem a saját szívverésemet. Dum, dum, dum. Aztán mintha minden mindegy lenne. Amikor már nem görcsölök, amikor már szaladni sem akarok, de megállni sem, csak hagyom, hogy a lábaim maguktól vigyenek előre, akkor mintha valami könnyebbség szállna meg. Mintha egy nagy falon mentem volna keresztül, utána már minden könnyebb. Ezt az érzést csak a harcosok ismerik, vagy a sportolok. Önmagunkat legyőzni. Ez a legnehezebb de ugyanakkor a legszebb is. Most is kicsit úgy érzem magam, mint aki a holtpontban van. Próbálom túlélni, próbálok továbbmenni.