Lejárt a tegnap az utolsó vizsgám is. Boldog kellene legyek. Mégis a szomorúság magához ölel. Senki sem várt, senki nem ölelt meg, senki nem mondta, ügyes vagy, még akkor is, ha nem maximális jegyekkel végeztél, de akkor is ügyes vagy, hiszen befejeztél két iskolát. Hát igen, majd csak megveregetem a vállam, és odaképzelem magamat, ahová csak akarom. A képzeletnek teremtő ereje van, és én azt képzelem, hogy veled vagyok, és semmi nem hiányzik az életemből, mert boldog vagyok.

Csalódtam Nahorban is. Magyar ember létére nem ismeri a magyar történelmet. Még az alapvető dolgokról sem hallott.

Kezdem azt, hinni, hogy beigazolódik az érzésem, a kis hang odabent, már az első napon súgta nekem, csak nem akartam odafigyelni rá. Pedig ő soha nem hazudik nekem.

Azt súgta, hogy az egész csak beetetés, mert pontosan azt mondja nekem, amit hallani akarok. Ügyes ember, és okos, sok mindenről tud, sok olyanról, amiről én nem. Tehetek róla, ha nem érdekel a politika? Ha mindig csak elkésve hallom a történteket. Két hét múlva bevezetetem a tévét. Legalább a híreket halljam. Bár, hogy őszinte legyek, nélkülük is egészen jól megvagyok. De hát ne mondják, hogy igazi szőke vagyok. E téren, elismerem, hogy az vagyok. Én még ott tartok, hogy Gönc Árpád volt az elnök, azután megszakadt a fonal, annyira nem érdekel, hogy ki az államelnök. Nálunk meg még mindig a tengerész, de nem hiszem, hogy jobb is akadna, mert a magyar képviselőink is mind hazug emberek. Ha van is köztük egy-kettő böcsületes, a moslékban az is, a disznók elé kerül. Így aztán nem is érdekel.

Pedig lehet, hogy rosszul teszem, lehet, hogy igenis kéne, érdekeljen, mi az, ami történik velünk, körülöttünk.

Meg akarok változni, meg akarom változtatni a gondolataimat. Alapjából akarom megváltoztatni őket. Meguntam, hogy mindig szomorú vagyok, meguntam, hogy mindig a félig üres poharat látom. A félig tele pohárban akarok gyönyörködni, és ez után arra gondolok, hogy jól van. Pontosan úgy van minden, ahogyan kell, legyen.

Azok, akik elmaradtak az életemből, azok el kellett maradjanak, és azok, akik beérkeznek, azoknak itt van a helyük.

A munkára kell, összpontosítsak, a munkára.

- Olyan por van itt, olyan mocsok, gyere hozzám takarítani!

- Ha jól megfizeted, eljövök.

-Ha fizetni kell, itt is találok olyat.

Nem tudom, mi volt ez. Még viccnek is rossz. Miért kéne én, elmenjek hozzá takarítani? Mivel tartozom én neki? Ha egyéb dolgom nem volna, és felvetne a pénz, akkor lehet, hogy elmennék hozzá, sportból egyet takarítanék. Nem vagyok én finnyás, de ha takarítani kell, van nekem a saját lakásom, azt kell rendben tartsam. Ott vannak a nagy ablakaim, szinte havonta meg lehetne pucolni őket. Nem értem ezt az embert, annyi ellentmondás van a szavaiban. A múltkor felhív, hogy küldjek neki egy eurót a telefonjára, hogy tudjon beszélni, aztán elmondja, hogy elromlott a Mercije. Nem értem, de van benne valami, ami zavaros. Néha azt érzem, hogy anyagi gondjai vannak, máskor meg, hogy veti fel a pénz. Talán csak ezt akarja látszatként mutatni? Én őszinte voltam hozzá, de ő nem, ahányszor róla kérdek, eltereli a szót, vagy határozottan érzem, hogy zavarja, ha valamit is el kell, meséljen magáról. A legjobb lesz, ha itt és most kiteszem a pontot. Hiszen nem is ismerem.

Van nekem feladatom bőven, nem kell másnál ingyen takarítsak. Festenem kell, meg kell festenem az Emese álmát.

Gondolkozom azon, hogy csak írok és írok, de nem lesz ez olyan, mint a kiskakas meséje. Amíg a végére érek, el kell dőljenek a dolgok. Ha mást nem, de önmagam meg kell formáljam. Véglegesen. Tudom, hogy mit akarok, mégis néha tétovázom.