Hiányzol, hiába tagadom, hiába nem akarok rád gondolni. A szomorú az, hogy nem tudom, ha vagy, és hogy hol. Mégis érzem, néha mintha már érzem a jelenlétedet. Érzem, ahogyan átölelsz és belecsókolsz a nyakamba, ahogyan végighúzod a hátamon a kezed, majd előre csúsztatod és finoman megsimogatod a mellem. Amikor lefekszem, érzem, ahogyan szuszogsz mellettem. Tudom, hogy ki kéne, vegyelek végleg a lelkemből, gondolataimból, de nem tudom.

A fiúk folyton verekednek, veszekednek, néha olyan rossz energiák kerengnek körülöttem. Nem tudom uralni őket, mármint hiába mondok, bármit mintha minden leperegne róluk.

Tele vagyok bűntudattal. Annyira tele vagyok, hogy loccsan ki belőlem. Arra jöttem rá, hogy az évek során mindenkinek megengedtem, hogy bűntudattal töltsön meg. Az exemnek azzal engedtem meg, hogy elhallgattam, amiket mondott: Nem vagy jó anya, pocsék feleség vagy, nem törődöm vagy, rossz háziasszony, felelőtlen és a többi és a többi. Miért hagytam, hogy ezeket a dolgokat rám pakolja? Nagyon fájtak ezek a vádak, és arra gondoltam, ha fáj, akkor biztosan úgy is van. Igyekeztem jobb lenni. Igyekeztem mindenkinek megfelelni, és közben elfejtettem önmagam. Gyűlöltem ezért exemet, Istenem mennyire tudtam gyűlölni. Ő is gyűlölt, éreztem a gyűlöletét. Miért, miért kellett leéljek húsz évet egy olyan emberrel, aki gyűlölt, és akit én is sokszor a hátam közepére kívántam? Most ennek iszom a levét, mert azt hittem, ha elválok minden bajom, gondom megoldódik. De nem. Itt van most a gyermekem, akitől még keményebben, még intenzívebben kapom ugyanazt, amit egykor az anyámtól, az exemtől. Hát ennyire szerencsétlen lennék? Tele vagyok keserűséggel, már a munka sem fog, olyan nehéz, hogy érzem, darabokra szakadok. Istenem, Istenem!!!! Mért hagytál el engem!!!