Segítség Anya vagyok. Fura cím nem? Hiszen az, hogy valaki anya, az csak boldogsággal kellene, eltöltsön, büszke kellene legyek arra, hogy megszültem egy vagy két gyereket, vagy aki többet az arra. Vannak nők, akik hat-hét gyereket is megszültek, és annyira elfoglaltak, hogy nincs idejük írogatni, nincs idejük segítségért kiabálni. Valószínű, hogy este, amikor fáradtan lefekszenek, már arra sincs erejük, hogy önmagukra ráfigyeljenek. Vagy ki tudja? Azt szoktam mondani, hogy az Isten, ha becsuk egy ajtót, akkor gondja van rá, hogy két ablakot is kinyitáson. Csak néha nem vesszük észre, és bepánikozunk. Mindig is büszke voltam a fiaimra, és ha életemben fel kellene említenem a legnagyobb megvalósításomat, akkor az lenne, hogy megszültem és felneveltem két gyereket. Két fiút. Lányt akartam, mind a két szülésemkor kislányra vágytam. Hogy miért? Mert az egész családom lányos beállítottságú volt. Mi három lány vagyunk, és az életem úgy sikerült, hogy férfi nélkül nőttem fel. Nem sok férfi ideálom, vagy példaképem volt. Az árvaházban is csak nőkre emlékszem többnyire, aztán Angyalhoz kerültem és utána az Anyámhoz. Az első férfi az életemben, aki fontosabb szerepet kapott az Apósom volt. Ő szeretett, de mindig is éreztem egy áthághatatlan távolságot közte és köztem. Érdekes módon ugyanezt éreztem később a férjemmel is. Olyan volt ez az egész, mint egy tánc. Ha én közelebb léptem, ő kettőt lépett hátra. Nem keresem, hogy ki volt a hibás, már teljesen mindegy, csak egyszerűen, nem voltunk egymásnak teremtve. Nem tudtam meglátni benne a férfit, az erőt, a biztonságot, amire annyiszor vágytam, ő meg, hát igen, ő is folyton elégedetlen volt velem. Semmi sem volt jó, amit én, és ahogyan én csináltam. Ezek a dolgok később csak elmérgesedtek, és ez vezetett oda, hogy teljesen eltávolodtunk egymástól. Az örökös frusztráció, amit rajta éreztem, és a harag. Igen, a harag nagyon tönkre tud tenni mindent. Én is hordoztam magamban sokáig, de aztán rájöttem, hogy egyedül magamnak ártok a haragommal.
De voltak fiúbarátaim. Mindig is voltak fiú barátaim, akikkel egészen jól ki tudtam jönni. Egyedül egy volt, akivel egy év barátság után megszakadt a kapcsolatunk, mert közben kitalálta, hogy szerelmes belém. Azonban, amikor én meg tudtára adtam nagyon óvatosan, hogy én nem viszonzom az érzéseit, annyira megharagudott rám, hogy többet nem léteztem a számára. Emlékszem a kicsengetési bankettünkön még hozzám se szólt. Ez van. A mai napig is, van fiú barátom, több is. Ezek közül egy homokos, a többi meg hetero. De nagyon jó viszony van köztünk. Néha ők még a szerelemi bajaikat is megosszák velem. Néha még tanácsot is adok. Ha tudok. Nem vagyok válás párti, ezért inkább olyan tanácsokat szoktam adni, hogy ha egy mód is van rá, meg kell javítani amit, lehet. Ez a kapcsolatokra is érvényes.
A gondok és a bajok mindig is jönnek, ők az árnyoldalai az életnek. Csak rajtam múlik, hogy ezt mennyire engedem elhatalmaskodni felettem. Néha nagyon lezuhanok, és tehetetlennek érzem magam, pedig hinnem kell csak és mindig, minden megoldódik.
A másik nagy ellenségem a félelem. Mindig féltem, hogy nem vagyok elég jó, elég szép, elég okos, elég csinos, elég, elég… na, legyen elég már ebből. Az vagyok, ami vagyok, úgy szép, amilyen tökéletlen is, és el kell fogadnom magam.
A félelmeim akkor nőttek nagyra, amikor megszülettek a fiúk. Vajon jó anya leszek? Vajon hogyan tudok megbirkózni a feladatommal? Erre még rápakolódott az is, hogy férjem, aki támaszom és segítségem kellett volna, legyen, mindig rám mondta, mennyire tökéletlen vagyok.
- Se anyának, se feleségnek, se szeretőnek nem vagy jó.
Ezek a szavak nagyon fájtak nekem. Talán jobban, mint az, hogy amikor végre elváltam akkor meg ribanc és kurva voltam az ő szemében.
Már nem számít. Megbocsátottam neki, már nem is fáj. Rájöttem arra, hogy ő volt az én legnagyobb mesterem. Ami nem pusztít el, az csak megerősít.
Segítség Anya vagyok, és néha nem tudom, hogy helyesen cselekszem. Jó volna néha egy kis segítség, egy kis tanács, valaki olyantól, aki már mindezen végig ment és tudja, hogy esetleg hol rontotta el.
Már egy jó ideje azon töprengek, hogy jó volna valamilyen formában az embereket, főleg a lányokat, de miért is ne a fiúkat is segíteni abba, hogyan készüljenek fel a nagybetűs életre. Mindig is hiányoltam, hogy nincs olyan, hogy családalapításról meg párkapcsolatról nyíltan beszéljenek a fiatalokkal. Talán akkor nem lenne annyi válás, annyi kettőbe tört kapcsolat?
Nekem hiányzott az életemből az anya, akivel meg tudtam volna beszélni, miért nem megy a házasság, miért nem megy a szex, mi az, amit elrontok, mi az, amit másképpen kellene, tegyek. Még az is hiányzott, hogy amikor nagyon rosszul mentek a dolgok, nem volt ahová, akihez menekülni. Ha csak egy kis időre, valaki megvigasztaljon, elbeszélgessen velem.
Most már tudom, hol rontottam el, azt is tudom, hogy én is nagyon hibás vagyok abban, hogy ide jutottam. Tudnám, mit tegyek másképpen, de ezt nem lehet visszapörgetni, nem lehet meg nem történtté tenni.
Amikor kicsik voltak a gyerekek értők aggodalmaskodtam, miért sír, miért nem eszik, mi a baja, miért nyűgös??? Ezer megválaszolatlan kérdés.
Most, hogy nagyobbak, még több kérdés, még több aggódás. Miért nem jön haza időben, vajon kivel van, kivel barátkozik, vajon mit csinál, amikor nem látom. A bajok és gondok mindig csak gyűlnek. Az aranyos kisgyerekből és kezelhetetlen kamasz lesz, aki már nem beszél vele, úgy ahogyan kellene, aki semmibe veszi a te kéréseidet és öntörvényűen megy a maga útján. Egyesek azt mondják, verés kell neki, mások meg, még több szeretet. Mindkettőt megkapta, de én azt mondom, hogy szigor kell neki, következetesség. De hogyan legyek következetes, amikor én is úgy nőttem fel, hogy senki nem szabott meg nekem semmit. Igaz, hogy mindenért én kellett, megharcoljak, de nem is korlátoztak engem soha semmiben. Én is ilyen szabadelvűen szerettem volna felnevelni őket. Szép szóval, elmondani nekik, mi az, amit szabad, és mi az, amit nem. Régi idők lecsengése. A mai gyerekek már nem ilyenek, egészen mások. Mi pedig a szülök, fel kell, nőjünk a szerepünkhöz, még akkor is, ha soha nem volt próba, nem mondta senki, hogyan csináljuk. Élesben megy minden.
Mostanában sokat gondoltam arra, is, hogy valószínű nem egyedül vagyok ezekkel a gondokkal, problémákkal. Amikor a gyereked úgy jön haza, hogy be van lőve és bármit is mondhatsz neki, te vagy a legnagyobb hibás mindenért, és tőled nem akar semmilyen tanácsot elfogadni. Áll tehetetlenül és imádkozni sincs erőd. Csak sírsz, napokon át. Hát igen, tudom milyen. Aztán megrázod magad, és azt mondod, jöjjön, aminek jönnie kell. Elviszed n és n pszichológushoz, hátha valaki a lelkére tud beszélni, aztán kivizsgáltatod, hogy nincsen valami szervi baja. Miért nem akar tanulni, amikor olyan esze van akár a borotva? Miért nem akar iskolába járni, amikor ott van a szomszédban, amikor te úgy érzed, mindent megadsz, csak járjon iskolába és tanuljon. Egyéb dolga nem is lenne. Nem baj, hogy a szobája, mindig egy rumli, nem baj, hogy mindenütt maga után piszkot hagy, hogy elhagyja a dolgait, legyen szó ruháról, vagy egyéb tárgyról, csak tanulna.
De igen baj. Pontosan ezzel kezdődik el minden. Rendre kell megtanítani. Vajon már elkéstem vele. Eddig is mondtam mindig, hogy csinálj rendet, csináld ezt, csináld azt, de a válasz mindig az volt, hogy majd. Ez a majd pedig legtöbbször azt jelentette, hogy nem, felejtsd el. Néha nem tudom mi tévő legyek? Jó volna elmenni, egyet megpihenni. Kértem az exet, hogy vegye magához egy hónapra a kicsit, hogy egy kicsit megpihenjek én is, de nem.
- Neked kellett, akkor most vállaljad!
A válasz mindig az. Nekem kellett, a két gyerek, nekem kellett, a válás, nekem kellett minden, és most akkor az én felelősségem.
Ez bizony van, hogy feldühít, van, hogy háborgok, de aztán folytatom onnan, ahol abbahagytam. Mi mást is tehetnék?