Hiányzol nagyon. Hívlak, kérlek, szólj hozzám, adj magadról jelt, de te mélyen hallgatsz. Már régen el kellett volna, felejtselek, de nem tudom. Ha rólad is le kell mondani, akkor meghalok. Így aztán áltatom magam, hogy legalább te szeretsz engem, és fontos vagyok neked. Azt mondják, minden hajunk szála megszámláltatik, annyira észben tartanak mindenkit. Mégis néha olyan elveszettnek érzem magam, mond, meg nekem akkor miért van ez? Próbáltam, hogy ámítom magam, bemagyarázom, hogy mennyire boldog vagyok, de nem megy. Hiányzik a lelkemből valami és sehol se találom. Keresem, de nem találom. Vannak emberek körülöttem, vannak jók és vannak rosszak, néha megsiratnak, néha megnevetetnek, de egyik sem az akire, amire vágyom. Ha te legalább velem lennél a mindennapjaimban, ha érezném, hogy velem vagy, az megkönnyítené a lelkemet, akkor jobban tudnék teljesíteni, talán több kedvem is lenne. Utálom a vasárnapokat, mert akkor hirtelen nincsen munka és rádöbbenek, mennyire üres az életem. A hétköznapok eltelnek, dolgozom látástól mikulásig, nincs időm magamban mélyedni. Nincs időm még sírni sem. Összeszorítom a szám és a nem fontos dolgokra összpontosítok. A gyerekem a szakadék szélén táncol még mindig. Az apja mindennap megveri, én már nem is akarok semmit tenni ellene, hiszen mindkettő makacs, egymás ellen cselekednek. Mindkettő gyenge és a gyengeségét a veréssel próbálja leplezni. Nem bír vele, mint ahogy én se már évek óta. De nem ez a legnagyobb baj. A baj az, hogy reggel felkelek és érzem, hogy ha akkor ott nyomban meghalnék, sem bánnám. Sőt talán megkönnyebbülés volna. Ez a nagy baj. Elveszítettem a hitem az életbe és nincsen semmilyen mankóm, amiben belekapaszkodnék. Nincs semmi, és nincs senki. De nem is kell, csak TE hiányzol, ha te itt lennél velem, akkor senki nem kellene. Tudom, hogy akkor nem érezném ezt a nagy hiányt a lelkemben. Annyit imádkoztam, annyit kértelek, de imám nem hallgattatott meg, valamiért nem figyelsz rám, valamiért nem akarsz itt lenni velem. Tudom, nagyon elfoglalt vagy, tudom, hogy van nálam fontosabb, de akkor legalább küldjél valakit nekem, aki olyan, mint én, akivel erősebb lehetek. Kérlek Uram, hallgass meg! Adj értelmet az életemnek.

Nemcsak a gyerekek, a felnőttek is visszamenekülnek a mesékbe. Gondolj bele, mennyivel egyszerűbb az élet a mesékben. Ott van a jó tündér, aki mindig kisegít a bajból és a gonosz mostoha, aki rusnya és gonosz, de ha tudjuk, hogy mire lehet számítani, mintha nem lenne olyan nehéz.

És mi van a való életben? Jó tündér, aki később kiderül, hogy hétfejű sárkány, gonosz boszorkány, akitől félünk, és végül kiderül, hogy nem is gonosz és nem is olyan rusnya, és az igazi szerelem sem létezik, mert játszma az egész élet. Ha őszintén odamész szíved választottjához, hogy nézd, én bírom a burádat, akkor az azt mondja, tűnj már kisapám, szörnyen unalmas vagy. Így aztán megkezdődik a játszma, úgy teszek, mintha nem érdekelne, de közben epedezem utána, aztán ő is úgy tesz, és a fene se tudja, hogy most már ki mond igazat és ki hazudik. Lehet, hogy pont azt veszítem el a nagy játszma közepén, akivel a leginkább összeillenénk. Nos, ez a mesékben nem fordulhat elő.

Ezért szeretem a meséket. Nem kell hazudni, nem kell másnak lenni, és nem kell játszmázni.

Most találtam rá, erre a félbe maradt írásra. Már azt se tudom mikor írhattam, de nagyvalószínűséggel még ezelőtt négy-öt éve, amikor még ott tartottam, hogy el kellene válni.

Jaj, mennyi minden változott az óta. Egy dolog azért nem változott. Ma is kereslek téged, ma is beszélek hozzád, de csak a néma csönd vesz körül. Valamit rosszul csinálok, valamiért nem hallom, ha válaszolsz? Vagy nem vagyok méltó rá, hogy válaszolj nekem? Nem tudom. Voltam egy csodálatos kurzuson. Ott azt mondták, hogy a tenyeredben vagyok írva én, mert fontos vagyok a számodra. Sírtam, csorogtak le az arcomon azok a fránya könnyek, és közben mérges voltam, hogy már azoknak sem tudok parancsolni. Szégyelltem, hogy más is lássa esetlenségemet, gyengeségemet. Akkor láttam, hogy mások is sírnak. Vajon nekik is fáj az, ami nekem? Vajon ők is érzik ezt a nehézséget, ezt a kiúttalanságot? Kijött elönkbe egy majd még egy, és még és meséltek a saját életükről, nekem meg csorogtak a könnyeim, mint a zápor, de már nem is tudom miért. Mindenkinek az élete egy regény, egy szép és szomorú regény. Mindenkinek vannak viaskodásai, bánatai szorongásai, nem vagyok egyedül. Akkor ott tudtam, hogy szükségem van arra a közösségre. Lehet, hogy nem tudok mindent elfogadni, amit mondanak, lehet, hogy kicsit ki fogok lógni, de akkor is éreztem, közösséghez kell tartoznom.

Ami azonban lázba hozott, hogy mindegyik elmesélte, hogyan találkozott veled, hogyan érezte meg a válaszaid.

Az óta még buzgóbban, még többet beszélek hozzád, és várom, hátha egy napon nekem is válaszolni fogsz. Bármit. Valamit, amit Tamás is kapott a kételkedéseiben, akár egy fuvallat, akár egy érintés, valami.

Néha arra is gondolok, hogy lehet, hogy te mindennap beszélsz hozzám. Lehet, hogy a vevő készülékkel van a baj. Akkor meg arra kérlek, javítsd meg az én adó. vevő készülékemet, mert szeretném, ha hallanám, amit mondasz nekem. Csak egy dolgot szeretnék, egyetlen egyet, Elűzni magamtól a félelmeimet. És tudom, ha érezlek téged, akkor jöhet bármi, nem fogok félni. Mert TE velem vagy.