Egy előbbi részben meséltem, hogyan kerültem én a Tündérkertbe. Nem akartam onnan elmenni és könyörögtem Angyalnak, hogy engedje, meg maradhassak. Ő megengedte.
Így maradtam ott az én drága Angyalomnál. Papírok nélkül formaságok nélkül fogadott örökbe. Amikor már nem is vágytam rá akkor történt meg a csoda. Lett családom és egy szerető édesanya, aki bár nem volt az anyám jobban szeretett engem, mint bárki azelőtt és talán azt is mondhatom, mint bárki azután. Én teljes szívemből elfogadtam, sőt azt akartam, hogy ezután őt szólítsam édesanyámnak, de ő bölcs volt és azt mondta: -Szólíts csak úgy, hogy Keresztanyámnak. Ez is majdnem olyan, az anyám szó ebben is benne van, különben is mindegy, hogy kit hogyan szólítunk a fontos az, hogy mit érzünk, amikor azt a nevet vagy szót kiejtjük. Egyeseknek az Anya nagyon sokat jelenthet másoknak, pedig nagyon keveset. És aztán mégiscsak ő a te Anyád akármilyen is és a maga módján szeret téged. Szeresd te is a magad módján.
Istenem, mennyi igazság volt a szavaiban.
Visszatérve a házra szeretném elmesélni milyen is volt az egész ház valójában. Nem csak egy egyszerű kis falusi ház volt, és tudom, hogy minden egyes darabkája, minden egyes kis bútora befolyásolta az életemet.
A szobák egymásután nyíltak előszobája nem volt azt a szerepét talán a hosszú tornác töltötte be, ami végigfutott a ház oldalán. Az első szoba, ami a frontra nézett két ablakkal és egy harmadik ablakkal a tornácra ez volt talán a legszebb szoba. Magas ablakai voltak és hosszú földígérő kétszárnyas függönyök rajta. A függöny nem volt hófehér inkább natúr csipkéből volt de különös mintázata egy eltűnt időt idézett bennem fel, mint ahogy az egész bútorzat is. A szoba közepén egy dupla franciaágy egymás mellett leterítve egy ugyancsak natúr színű terítővel minek a szélei csipkések és hímzettek voltak enyhe rózsaszín virággal. Az ággyal szemben a tornác felőli ablakot körülvéve két ruhásszekrény állt, aminek egyik felén egy-egy nagytükör volt. Az egyik szekrény polcos volt, a másik akasztós, és az alsó felén mindkettőnek egy-egy nagy fiókja. A szekrények és az ágyak között az ágy mellett egy kerek kis asztal két szélén két karfás fotellel.
A főútra néző két ablak között egy ovális nagytükör, aminek a kerete ugyanolyan fából készült, mint a többi bútor és ezt a tükröt két kis szekrényke felül fiókkal tartotta össze. Ugyanolyan kis éjjeliszekrényke, fiókkal, volt a két ágy szélén is. Még volt a szobában egy finom megmunkálású íróasztal mellette egy székkel. Az egész bútor világosbarna fából (azt hiszem cseresznyefa lehetett) és a szélei díszítve voltak egy sötétebb színű fával. Angyal azt mondta, mahagóni. Az idő vasfoga bár meglátszott rajta azért még ma is értékes lenne egyediségével és régi stílusával. A mahagóninak mondott részben már beköltözött a szú és apró kis lyukacskákat rágott bele, valamivel le kellett volna kezelni, de akkor már ilyesmire nem tellett és különben is akkor már az otromba „furnir” bútorok voltak divatban. A Ceausescu fajta tömeg árú. A második szoba, ami a nagyszoba is volt egyben valamikor nappalinak szolgálhatott, vagy esetleg itt fogadták a vendégeket.
Míg a két szélső szoba olyan 4x5-sök lehettek a nagyszoba körülbelül 7x5-ös méretű lehetett. Sötét bútorokkal volt berendezve még a két hosszú függöny is sötétbarna és aranybarna színben keveredett. Ez a szoba egyszerre volt komor és méltoságos. Az egyik falon ugyancsak két nagy ruhásszekrény állt közötte pedig egy díszesen faragott kredenc. Ott találkoztam először ezzel a szóval, hogy kredenc. A kredenc egy olyan bútordarab, aminek az alsó fele egy-két polcból álló szekrényajtókkal, míg a felső felében ugyancsak ajtók vannak de vitrines résszel a szép poharak és porcelán tányérok részére. A szoba közepén egy nagy kemény és nehéz asztal körülötte négy hátas székkel, aminek az üllőrésze kárpitozva volt. Mi úgy is hívtuk, hogy támlás szék. A szoba másik falrészén felakasztva állt egy gyönyörű nagy velencei tükör, aminek a rámája is tükör volt apró kis csiszolásokkal (virágmintázattal). Bár akkor már egy-egy homályos folt jelent meg rajta még úgy is gyönyörű volt. Volt egy fiatal orvosnő, aki sokszor járt hozzánk és könyörgött Angyalnak adja el neki a tükröt, de ő nem akart megválni tőle. Később, amikor beköszöntött a betegség hozzánk mégiscsak eladta, a pénz elment az orvosokra, gyógyszerekre. Így párolgott el lassan minden, ami érték és szép volt az egész házban. A tükör mellett volt egy kis asztal, mellette pedig egy különös toalett asztalka kiszékkel. Az asztalon pedig egy ékszerkazetta. A különös az volt benne, hogy úgy az asztalka, mint a szék és kazetta különös motívumú faragással volt díszítve és színesre festve. Valamiféle indián stílusra emlékeztet, de nem vagyok benne biztos. A szoba ellenkező felén pedig egy nagy fekete íróasztal dominált. Az egész bútor különben ugyanilyen feketére volt festve. Még ami csodálatos és említésre méltó az a csillár. Valamikor petróleum olajjal működhetett de akkorra már villany volt belevezetve. 
A villanyégőt az olajtartó részben csavarták bele, a teteje pedig egy hófehér porcelánkalap volt, amit körbe apró gyöngysorok barna, fekete, aranyszínű gyöngyök díszítették. Amúgy mind a három szobában ilyen típusú csillárok voltak de a nagyszoba csillára nagyobb és szebb, barna díszítésű és vörösrézzel cikkázott tartórész és lánccal felfogatva a plafonra. A falon nem sok kép, de kettő nagyobb, az egyik „a tizenhárom aradi vértanú” a másik „Petőfi -Talpra Magyar” című festmény reprója. Egyszóval úgy nőttem fel ebben a lakásban, hogy magamban szívtam a jelent és a múltat, és bár jó pionír (máshol úttörő) gyerek voltam akkor már tudtam, hogy amiről otthon beszélünk arról máshol nem szabad szólni.
A villanyégőt az olajtartó részben csavarták bele, a teteje pedig egy hófehér porcelánkalap volt, amit körbe apró gyöngysorok barna, fekete, aranyszínű gyöngyök díszítették. Amúgy mind a három szobában ilyen típusú csillárok voltak de a nagyszoba csillára nagyobb és szebb, barna díszítésű és vörösrézzel cikkázott tartórész és lánccal felfogatva a plafonra. A falon nem sok kép, de kettő nagyobb, az egyik „a tizenhárom aradi vértanú” a másik „Petőfi -Talpra Magyar” című festmény reprója. Egyszóval úgy nőttem fel ebben a lakásban, hogy magamban szívtam a jelent és a múltat, és bár jó pionír (máshol úttörő) gyerek voltam akkor már tudtam, hogy amiről otthon beszélünk arról máshol nem szabad szólni. A legutolsó szoba az volt a legegyszerűbb és egyben a legbarátságosabb. Inkább emlékeztetett egy egyszerű falusi házra, mint a többi szoba. Egy egyszerű ágy asztal, ami leterítve piros háziszőttes asztalterítővel és körülötte négy karfás székkel, nem támlás, hanem karfás. Aztán volt egy világos színű kredenc is benne az edények alól, felül pedig a poharak, tányérok és egyéb konyhai kellékek, a fiókokban pedig az esztájgok (evőeszközök). A kredenc mellett még volt egy asztal. Ez pontosan az ablak alatt volt az ablakból a hátsó majorság udvarra lehetett kilátni egészen hátra a gyümölcsös kertig. Az asztal után jött a mosdó. Fémkeretes mosdó volt barnára lefestve felül szappantartóval és középen egy nagy kör alakú lyuk, ahová a mosdótálat helyeztük. Az alsó részén pedig egy porcelán tál, amiben apróságokat tartottunk. A mosdó egyik felén, egy hokedlin a tisztavizes veder a másik felén pedig a földön a szennyvizes veder. Hát igen. A víz nem volt bevezetve a lakásban. A kútról hordtuk a vizet, és mosdótálban mosakodtunk. A szennyes veder pontosan az egyik ajtó háta mögé került mellette a falon felakasztva egy vagy két törülköző. A fémmosdónak is volt külön törülközőtartója de oda csak a kéz és lábtörlő törülközőket raktuk. Az ajtó másik felében egy szék volt és utána egy régi Singer varrógép. Csónakos graifere volt és már akkor nagyon régi gép lehetett. Ez volt, amihez nekem nem szabadott hozzányúlnom, mert ha esetleg elrontom, akkor Angyal nem tudott volna vele varrni és bizony a varrás hozott valamit a konyhára. Az egész falunak varrt szebbnél szebb ruhákat és volt, aki pénzt adott érte, volt, aki valamilyen ételt hozott cserében.
A varrógép mellett egy nagy rongyos kosár, ami az én birodalmam is volt. Onnan már varrhattam babaruhát a babáimnak. A kosár után pedig egy kis toalett asztalka előtte pedig a falon egy nagytükör. Bár nem velencei tükör, szép volt ez is a maga egyszerű barna fakeretével. Aztán újból egy ajtó és az ajtó után jött a fekete csikó kályha, amit a legjobban, téli időben szerettünk, mert azzal melegítettük a szobát. A kályha után egy fapad következett (kanapénak hívtuk). Nyáron a teraszra szoktuk kitenni és helyében egy nagy fekete ládát tettünk. Bármennyire is töröm a fejem, nem tudom mit tartottunk abban a nagy fekete ládában? A földre több hosszú rongyszőnyeg volt leterítve az pedig papírral letakarva olyan helyeken, ahol sokat sároztunk. Az ágy mellett pedig egy sezlonfajta ágy, ami ugyancsak régifajta volt, szinte már hullott szét annyira régi volt, de amikor be volt vetve párnákkal és paplanokkal és letakarva egy szőttes ágyterítővel akkor ez nem látszott. Ezt a szobát télen használtuk konyhának is és hálószobának is, mert kevés pénz lévén csak ezt az egy szobát tudtunk fütteni télen, nyáron, pedig ahogy kimelegedett az idő úgy április végén a konyhai eszközökkel leköltöztünk a nyári konyhába, ami bár szegényes volt olyan akár a legtöbb falusi nyári konyha. Egy pad mellette asztal Az asztal után a fásláda, ami majdnem mindig tele volt nemcsak fával, hanem kiscicákkal is. A fásláda mellett egy tapasztott kályha, amin, egész nyáron finomakat főzött Angyal. Még volt egy szekrény, amit szinte házilag rakhattak, össze abban tartottuk a legfontosabb edényeket, amit nap, mint nap használtunk. Nyári időre a mosdót is leköltöztettük a nyári konyhába. Azt nem is mondtam, hogy a nyári konyha padlója tapasztott föld volt így aztán csak sepregetni kellett, mert ugye feltörölni felesleges lett volna. Ez azért is jó volt, mert télen, amikor nagyon hideg volt kinn, itt is lehetett hasogatni a fát és ott bizony azért mégsem volt olyan nagyon hideg, mint kint. Amikor odakerültem Angyalhoz alig voltam hat éves, és bár szegényes körülmények között éltünk nekem az árvaház után ez mégis maga volt a tündérország. Szerettem itt élni és ma is, amikor visszagondolok akkori életemre jóleső bizsergés, járja át a szívemet.
A szülei nemes emberek voltak, nem túlságosan gazdagok de jó módban éltek. Az édesapja három-négy falu jegyzője volt valamikor. A szüleiről, azt a keveset tudom, amit közben elmesélt nekem. Visszatérve emlékeimhez a legjobban a nyarakat szerettem. Vakáció volt és mi ketten voltunk a legtöbbet. Nyáron a nyári konyha zajos volt a sok apró állattól. Az asztal alatt mindig egy kotlós a csirkéivel ott lábatlankodott a fásláda pedig ilyenkor nyáron szinte mindig teli volt kiscicákkal. Csodálatos asszony volt. Ha visszagondolok rá sokszor, úgy érzem még most is, hogy valahol vigyázz rám és hogy akkor azért küldte az Isten hozzám, hogy vigyázza lépteimet, hiszen életem legfontosabb korszakában volt velem, amikor a legfogékonyabb a gyermek úgy a jóra, mint a rosszra és ő a jó útra terelte lépteimet. Mindig biztatott, dicsért és noszogatott. Azt mondogatta nekem, mindig arra igyekezzél, hogy a legjobbat add magadból, és akkor meg leszel elégedve magaddal- Nem mindig sikerült.
A faliórák közül a jobb felén lévő olyan amilyen a mienk volt. Próbáltam keresni képeket, hogy jobban érzékeltessem a leírtakat. Remélem sikerült.
